Anya, nézzél! –Apa, figyeld, milyen ügyes vagyok!
Valóban megfigyelhető, hogy a mai, nagyjából 4-6 éves gyerekek különösen intenzíven igénylik a szülői figyelmet, akár a legapróbb tevékenységek közben is. És igen, a pandémia hatása ezen a téren is érezhető. Az alábbiakban ezt a témát járjuk körbe, hogy jobban megértsük kicsinyünket.
Ha valaha elvitted már a gyermekedet úszótanfolyamra, vagy csak egyszerűen figyelted őt a medence széléről, biztosan ismerős az a kérés, hogy a gyermek bemutathassa mit tud.
De vajon miért olyan fontos számára ez?
Ez a mondat újra és újra elhangzik – nem csak úszás közben, hanem más helyzetekben is: amikor rajzolnak, mászókáznak, olvasni próbálnak, vagy akár csak egy új trükköt mutatnak be. A figyelem kérésének természetessége egy dolog – de mostanában mintha erősebben, szinte kapaszkodás szerűen jelenne meg a gyerekek viselkedésében. Mi lehet ennek az oka?
Egy generáció, amely szinte kizárólag a szüleivel volt
A mostani 4-5 éves korosztály első éveit a pandémia idején töltötte. A világ bezárult – óvodák szüneteltek, játszóterek kiürültek, közösségi programok elmaradtak. Sokan közülük hónapokon, akár éveken át leginkább csak a szüleikkel vagy közvetlen családtagjaikkal voltak kapcsolatban.
Ez a közeg – bármennyire is szeretetteljes – nem tudja pótolni a kortársak jelenlétét, a közösségi szocializációt, a tapasztalati tanulást más gyerekek között. A gyerekek fejlődésének egyik alapja az a visszajelzés, amit környezetüktől kapnak. A pandémia alatt ez a visszajelzés szinte kizárólag a szülőktől érkezett.
És ez be is épült.
Sok kisgyerek számára a „létezés” szinte csak akkor válik valóságossá, ha azt a szülő is látja. Ha nincs ott az anyu vagy apu pillantása, akkor mintha a dolog nem is történt volna meg.
A figyelem, mint megerősítés
A pszichológia is megerősíti: a kisgyermekek számára a szülő figyelme az egyik legerősebb visszacsatolás. Egy dicsérő pillantás, egy mosoly, egy elismerő bólogatás olyan, mint egy belső „igen, jól csinálod” megerősítés.
Az úszástanulás például egyszerre kihívás, játék és néha félelmetes élmény is. A gyerek ebben a helyzetben keresi azt a biztos pontot, amit ismer – ez pedig sokszor a szülő szeme. Nem is feltétlenül az a fontos, hogy mit mondunk, hanem az, hogy ott vagyunk, nézünk, jelen vagyunk.
Mi változott?
A korábbi generációk gyerekei hamarabb kerültek közösségbe, sokszor már kétévesen bölcsibe, óvodába jártak, tágabb családi körben mozogtak. A mostani kicsiknél ez sokszor később történt meg, vagy épp kimaradtak az első kapcsolódási lehetőségekből.
A „nézz rám” nem feltétlenül csak figyeleméhség. Sokkal inkább egyfajta biztonságkeresés, egy láthatatlan köldökzsinór meghosszabbítása. Az a gyerek, aki megszokta, hogy a világ nagy dolgai az anyukája vagy apukája szemén keresztül értelmezhetők, most is ebben talál kapaszkodót.
Mit tehetünk szülőként?
Adjunk figyelmet, amikor lehet. Egy rövid szemkontaktus, egy mosoly, egy „látlak” – gyakran ennyi is elég.
Tanítsuk meg őket arra, hogy saját értéküket nem mások tekintetéből kell meríteni. Ez hosszú folyamat, de már kis korban elkezdhető az önbizalom építése.
Segítsük őket a közösségi szocializációban. Támogassuk a barátkozást, közös játékokat, új kapcsolódásokat.
Fogadjuk el, hogy ez most egy másfajta generáció. Ők a „pandémia gyerekei” – más háttérrel, más szükségletekkel, mint az előző korosztályok.
Lehet, hogy fárasztó újra és újra odanézni, újra meghallgatni a „nézd, mit tudok!” mondatokat, de ezek a pillanatok nem csupán figyelemkérések – hanem kötődésépítő gesztusok. A gyerek azt üzeni: „Fontos vagy nekem, és szeretném, hogy fontos legyek neked.”
És talán nincs is szebb dolog annál, mint látni a gyermekünk szemében azt a pillanatot, amikor észrevesz minket a medence szélén – és boldogan úszik tovább.